96. Ez is eljött

Hát elérkezett ez is. Június 20. A Búcsúkoncert, az O2 arénában. A koncert 6 órakor kezdődött, de már Harry reggel nagyon ideges volt.

-Ahj, nem is tudom. -dőlt vissza mellém reggel embertelen időben, már fél 6-kor.

-Na, mondjad. -fogtam meg a kezét, és mellkasára dőltem.

-Nem akarom, hogy vége legyen, de veletek akarok lenni. -mondta, és egy apró könnycsepp gördült le az arcán.

-Ti döntöttetek így. De tudod, valamit valamiért. -húztam el a számat, majd lecsókoltam a könnycseppét- De csak úgy megjegyzem. a One Direction-nek soha nem lesz vége. Több milliós, sőt mára miliárdos videó megtekintések, rengeteg rajongó, akik a mai napig kívülről fújják a dalaitokat, és valószínüleg a gyerekeiket, unokáikat is boldogítják velük.És ki tudja hány négyzetméterenyi területet foglalnak el a posztereitek a szobák falain. Ti továbbra is jóba lesztek, csak nem lesznek turnéitok. Sokkal több időd lesz a gyerekeidre, és az igazi rajongók így is szeretni fognak titeket. Hiszem emlékszel. Az esküvők után vesztettetek pár ezer követőt, és ennyi, több videó is készült, hogy soha nem fognak elfelejteni titeket.

-Jó, igazad van. De szerintem ezt a koncertet meg fogom könnyezni. -simította végig a hátam.

-Ez természetes, mondhatjuk. Még szerintem én is megkönnyezem, és a rajongók is. De ez lesz a cél, nem? -mosolyogtam rá biztatásként.

-De, igen. Izgulok.

-Ne izgulj. Állj ki a színpadra, ahogy mindig, énekelj, mintha ez egy koncert lenne, semmi extra. Majd pedig mondd el, amit el szeretnél, és mindenképp köszönd meg a rajongóknka ezt a csodás több mint 10 évet. -öleltem meg, majd Darcy csatlakozott hozzánk.

-Annyu. Ma lesz a koncert ugye? -kérdezte boldogan.

-Igen, ma lesz, miért? -mosolyogtam rá.

-Már kikészítettük a ruhánkat. Harry-ét is. Mikor megyünk? -türelmetlenkedett a lányunk,majd ki is szaladt a szobából. Ők még talán nem értik, mi történik körülöttük.

-Látod, állj ki, énekelj, mutasd meg magad, a szívedet. Értük, értem, a srácokért, és a rajongókért.

-Igazad van. Nélküled ki tudja mi lenne velem. -kelt ki az ágyból, és lementünk a konyhára. -Reggeli után én még kicsit szeretnék visszamenni a közös házba,mielőtt a cuccok egy részét licitre dobjuk, a jó cél érdekében, aztán pedig készülünk a koncertre. Igazából semmit nem készültünk, spontán lesz a koncert, és mindenki magát adja, utálójára. -nyelt egyet.

Én délelőtt a gyerekekkel voltam, meg itthon dolgozgattam, ebéd után pedig már mi is készülődtünk. Lefürdettem a kisnagy gyerekeimet, és felöltözettem őket. Darcynak kifestettem a körmé, Harrynek pedig göndör fürtjeit kicsit bezseléztem. Végül én egy fehér koktélruhát vettem fel, fekete magassarkúval, kifestettem a körmeimet, kissé göndör, vörös-barna ombre hajamnak pedig utat engedtem le a vállamra. Fél 4-kor a gyerekek készen vártak rám az ajtóban, mert még én a fürdőben húztam ki a szememet, majd kocsival  délután 4 órakor már mi is odaérünk a koncertre.

                                   

A színpad mögé már az O2-ben is gond nélkül beengedtek minket, tudták, hogy Harry családja vagyunk, ismertek minket. 

-Sziasztok! -futottak oda a gyerekeim Louis és Niall gyerekeihez.

-Sziasztok lányok. -köszöntöttem a barátnőimet egy puszival. -a fiúk?

-Hátul énekelgetnek még. -mondta Eleanor, majd az órájára nézett. -Márcsak 20 perc.

-Niall és Louis hogy viselik?

-Niall érzékeny típus, szóval már pityergett reggel egy kicsit, kezdte Dorothy.

-Louis szomorú, de tudja a dolgok jó oldalát nézni. -mesélte Eleanor, miközben felkapta a kisfiát.

A koncert pontban hatkor el is kezdődött, a fiúkkal nem sikerült beszélnünk, úgy terveztük, utána úgyis együtt vacsorázunk, aztán tudunk beszélgetni, így Harry is egy gyors csók után felfutott a színpadra.
Semmi sem volt más. A fiúk farmerben, és egy sima pólóban, vagy ingben mentek fel a színpadra.

-Sziasztok! -köszöntött mindenkit Liam. Az egész arénát betöltötte a taps a füttyszó és a sikítás. Először az első három albumokról énekeltek 3-3 dalt, majd mindenki átöltözött, mostmár egyenruhába. Egy kék farmer, és egy szürke pólóba aminek az elején az első közös képükkel, a hátulján pedig egy mostanival, egyik ujján az alakulásuk dátumával a másik oldalán pedig egy végtelen jellel. Ezt követően a másik 3 albumról énekeltek, ez után pedig egyéni blokkok következtek. Köszönetmondás, mesélés, beszéd, aki amit szeretett volna. Liam kezdte.

-Sziasztok. Fura azzal a tudattal itt állni, hogy legközelebb már nem állhatunk ezen a színpadon. Bár egy évtizede én azt sem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok állni. Az álmom romba dőlt, mikor kiestem az x-factorból aztán miután öszsetörtem, kaptam a hírt, hogy együtt folytathatjuk. Nem így szerettem volna, de persze ezen múlott a továbbjutásom, rábólintottam. És akkor megismertem ezt a 4 srácot, akikkel hamar összebarátkoztunk, és a közös álmaink megvalósítását kezdtük el. Sikerült. Jó barátok lettünk, már a show alatt, és akkor ismertem meg a feleségemet, Danielle-t, aki már 2 csodás gyermeket szült nekem. A mi, közös útunkon egy elágazáshoz érkeztünk, és mi a családot választottuk a karier helyett. Azthiszem, ez mindennél fontosabb. De nélkületek idáig nem jutottunk volna el. Köszönjük a támogatást, a sok ajándékot, levelet, tweetet, videót, és mindent. Szeretlek titeket. Egytől egyig, és remélem, ti akik itt vagytok, vagy nézitek a koncertet, soha nem fogjátok elfelejteni, mi is volt az a One Direction! 2010-től örökké. -ült vissza a kanapéra.

-Jó estét London, és nem London. -állt fel mosolyogva Louis. -Ismertek, és tudjátok, hogy mindig vidám ember voltam, vagyok. Látom, Liam beszéde többeteket megsiratott, őszintén nekem is könnyes a szemem. Talán még fel sem fogtam, mi történik. Hogy ezzel a koncerttel egy bandának,egy álomnak vége. De mi eddig kettős életet éltünk. Volt a sztár énünk, és egy ideje már a családapa énünk is. És ezt a kettőt nehéz összeegyeztetni. talán ebbe, 2010-ben bele sem gondoltunk. Élveztük az életet, díjakat nyertünk, sorra jöttek ki a lemezeink, és a klippjeink. A videónaplók, livestream-ek százai éjszakánként több százezer nézővel. Akkor bele sem gondoltunk, hogy mégsem lehetünk örökké fiatalok. Nekem is családom van, és fáj látni néha a gyermekeimet, mikor  hosszú idő után a nyakamba ugranak, vagy éjszaka álmosan várnak haza. Jó látni, hogy többen vagytok olyanok, akik velünk egyidősek. Ti talán tudjátok, hogy egy szülőnek a legnagyobb kincse a gyereke,, vagy gyerekei. Értük mindent megtennék. Ezt is, egy álmomat feladom, azért, hogy a gyermekeim sok jót mesélhessenek majd az énekes apukájukról, aki sokat nevetett velük. De tudom, nektek hála, a One Direction-nek soha nem lesz igazán vége. Hallgassátok továbbra is a dalainkat, énekeljétek őket, és mondjátok el a gyerekeiteknek, és az unokátoknak, milyen jó kis zenekar voltunk. Legyetek rosszak. -mosolygott, de egy könnycsepp megcsillant az Ő arcán is. a rajongók táskáiból is előkerült a zsepi, elkenődtek a sminkek, pedig még három beszéd hátra volt. Bár nem mondom, hogy a színpad mögött nem itattuk az egereket. A gyerekek teljesen még nem fogták fel, mi is történt, ezért a könnyeinket próbáltuk visszatartani, bár Egyszer mikor Harryt a kezemben tartottam, nem bírtam tovább, és előszökött egy könnycseppem. De Ő egyszerre letörölte, és megkérdezte: ,,Anya, miért sírsz?" Erre csak annyit válaszoltam, hogy egyszer, talán ha nagy leszel, te is megérted. Egyszer mindennek vége lesz."





Na sziasztok. Millió meg egy bocsánat, hogy ilyen későn hoztam a részt, de egyszerűen vagy ihletem, vagy időm nincs. a jövőben, vagyis ebben a kb 3-4 hétben igyekszem gyakrabban írni. Nincs komment meg tetszikhatár, de örülnék ha egy 15-20 komment lenne ennél a résznél is. Aki pedig még nem ovlasta, olvassa el az egy éve című bejegyzést. Érdekes dolgokat tartalmazhat...
Anna xX. :)